Ovinapló
hétfő, október 08, 2012
Ha ovis gyermeked van, talán te is kíváncsi vagy rá, mi minden történik az óvodában az idő alatt, amíg reggel bekíséred a gyerkőcödet és délután érte jössz. Saját példámból kiindulva úgy gondolom, sajnos nagyon kevés idő van beszélgetni a napközben történt dolgokról, pedig ez mindennél fontosabb lenne! Egy kicsit hiánypótlóként az jutott eszembe, időnként megosztom veletek egy nap történéseit óvónői szemszögből. Lehet, hogy tudok olyat mondani (írni), ami talán számotokra is újdonság lesz, vagy legalábbis segít bepillantást nyerni az óvodai mindennapokba.
Egy hétfői nap története
1/2 8-kor érkeztem a gyülekező csoportba, ahol már vártak a saját "gyerekeim" is. Ilyenkor nagyon aranyosak odafutnak, átölelnek, köszönnek, van olyan kislány, aki rögtön az ölembe ül. Egy kis beszélgetés után megkértem őket, pakolják el amivel játszottak (ezt ilyenkor nem is kell többször mondani), és átmentünk a saját csoportszobánkba.
Ebben az időszakban nagyon fogékonyak mindenre, hiszen még nem kezdtek bele semmilyen játékba, várakoznak, gondolkodnak, hogy mit is csináljanak (szakmai nyelven ez az orientációs időszak). Én ki is pakoltam mindent az asztalra, amit magammal hoztam és nem is csalódtam, máris odajöttek kérdezgetni: mit hoztál, mit fogunk csinálni? Különböző magokat, terményeket vettem elő: kukoricát, babot, búzát, rizst, sárgaborsót, mákot. Előzőleg már készítettem egy kis képet felragasztott magocskákból és most azt mutattam meg nekik.
Természetesen azonnal munkához akartak látni. Ekkor történt az első baleset. Le akartam csavarni a nagy ragasztós flakon kupakját, de ahogy megszorítottam, a műanyag flakon egyszerűen elrepedt és a faenyv végigfolyt a vadonatúj parkettán! Reméltem, hogy a vezető óvónő, aki minden reggel végigjárja a csoportokat, nem most fog betoppanni. A gyerekek elképedve nézték a hatalmas fehér tócsát. Gyorsan kiszaladtam törlőrongyért, mert nem akartam megvárni, míg megszárad a ragasztó a padlón. Kb. negyed órás munka után sikerült mindent letörölgetni (beleértve a saját ruházatomat is).
Ekkorra a fiúk már más játék után néztek, építkezésbe fogtak a szőnyegen. A lányok kitartottak és végre elkezdtük a munkát. Nagyon lelkesek voltak, igyekeztek szép sorban ragasztgatni a babokat, türelmesen kivárták, amíg hozzájuk került a ragasztós ecset. Közben egyre érkeztek az újabb gyerekek, egyre többen lettünk, a fiúk pedig egyre vadabb játékokba kezdtek a szőnyegen. Igyekeztem mindenhová figyelni, főleg a szülőkre, mert mindenkinek volt valamilyen kérdése: közelgő fényképezkedés, múlt heti logopédiai vizsgálat, holnapi úszás - mind-mind fontos megbeszélnivalók.
Aztán megjelent az egyik kisfiú, aki nemrég kapott szemüveget és most csodálkozva láttam, hogy az egyik szeme le van ragasztva. Természetesen ezt is meg kellett beszélni az anyukával, főleg miután elmondta, hogy a kisfiú szabadon levő szemével kb. 10 %-ban lát. Kérte, hogy ne haragudjunk, de úgy tűnik, ma nagyon morcos lesz, mert nehezen viseli ezt az új helyzetet. Megnyugtattam, hogy odafigyelünk rá és közben azon gondolkoztam, hogyan is fog tudni játszani, ha csak ennyit lát. Sajnáltam szegényt. Ő rögtön oda is ült mellém, de ebben a ragasztgatós munkában most nem is tudott részt venni.
Persze addigra az asztal, ahol a termésképek készültek kisebb csirkeólhoz hasonlított, szerteszét volt rajta szórva minden. A szemes termésekkel még csak-csak boldogultak egyedül a gyerekek, de a mák és a rizs vastag halmokban állt a képeken (és a képek mellett), bár előzőleg mutattam, hogy két ujjal kell szórni (többek között ez is lett volna a feladat lényege: a finommozgások fejlesztése). Persze nekik könnyebb volt a markukból szórni a mákot, én meg nem voltam ott (ahol kellett volna), hanem a szülőkkel beszélgettem (ahol szintén ott kell lennem). Hogy közben a szőnyegen milyen állapotok uralkodtak, azt most bölcsen elhallgatom (na jó, semmi extra, csak rendetlenség).
Hála Istennek ekkor megérkezett a dajka nénink, aki behozta a reggelit. Ekkor a gyerekek nagy része mindig leül enni, mert már nagyon éhesek (szerintem nagyon kevesen reggeliznek otthon). Ebben az is jó, hogy ilyenkor (ez a szabály) nagyon gyorsan elrakják a játékokat, amivel játszottak. Így viszonylagos rend keletkezett. Ez mondjuk nem tartott sokáig, mert a gyerekek csak jöttek és jöttek, amíg el nem értük a 30-as létszámot. Nem tudom ki látott már ennyi 6 évest egy szobába bezsúfolva, szerintem az Oktatási Minisztérium dolgozói biztos nem. Néztem már az órát, mikor jön meg a kolléganőm, mert ugye ha ketten vagyunk, akkor felváltva tudunk rendet teremteni, rászólni, megvigasztalni, beszélgetni, segíteni, játszani, és még mennyi mindent kellene... amit az ember akkor sem tud teljesíteni, ha megfeszül.
A szemüveges kisfiúnak tényleg rossz napja volt, mert sorra ellökött mindenkit, aki az útjába került. Próbáltam elmagyarázni a gyerekeknek, hogy ő most alig lát valamit, de volt egy sanda gyanúm, hogy a ragtapasz mögül sokszor kikukucskál és ezek az ellökések nem voltak egészen véletlenek. Amikor figyelni kezdtem, ez be is bizonyosodott. Amikor a negyedik kislány is sírva fakadt miatta, leültettem magam mellé és beszélgetni kezdtünk. Azt mondta, egy nagy sötétség van a szeme előtt. Akkor aztán összeugrott a gyomrom, hogy milyen érzés lehet ez, és nem tudtam rá haragudni. Kértem, hogy ne bántsa a többieket azért, amiért neki most rossz a kedve. Megígérte, hogy úgy lesz.
Hamarosan elkezdtünk összepakolni a csoportban, ami azzal jár, hogy egy csomó gyereknek hirtelen sürgős elintéznivalója van a mosdóban, vagy az öltözőben. Hihetetlen, hogy mindig ugyanazok akarják megúszni a rendrakást! Nagyon megdicsértem azokat, akik rögtön nekiláttak pakolni, így egyre többen csatlakoztak. Így is kb. 20 percbe telt, amíg mindenki leült a szőnyegre. Nálunk van egy "csend-jel", ez azt jelenti, ha feltartom a kezem, aki észreveszi, ugyanezt teszi és közben elhallgat. Jó esetben szép lassan mindenki észreveszi és végül mindenki elhallgat és figyel. Sajnos van 3-4 kisgyerek, akik soha, de soha nem tették még ezt meg. Hiába látják, hogy a többiek már elhallgattak, hogy mindenki rájuk vár, hogy a társaik is rájuk szólnak, ők csak bohóckodnak tovább. Most azt találtam ki, hogy aki szép csendben figyelt, annak adtam egy pacsit a tenyerébe. Csodák csodája, bevált a módszer, mindenki szeretett volna pacsit kapni, így hamar néma csend lett.
Elmondtam a gyerekeknek, miért van leragasztva a társuk szeme, és megkértem őket, fogják be egyik szemüket. Furcsa volt nekik, hogy az egyik oldalon szinte semmit nem láttak. Megértették, hogy milyen nehéz most annak a kisfiúnak és nagyon kedvesen azt mondták, nem haragszanak rá (pedig nem volt semmilyen rávezető kérdésem). (Felnőttek, tessék példát venni róluk!)
Aztán elkezdtem mesélni egy őszi mesét és akinek dobtam a labdát, az folytathatta. Bizony, nem mindenki tudott kitalálni folytatást, nagyon döcögve haladt a mese cselekménye. Aztán megbeszéltük, kik lesznek a naposok, almát ettünk és kimentünk játszani az udvarra (végre! ezt ilyenkor már mi is és a gyerekek is nagyon várjuk, mert egyszerűen lehetetlen küldetés ennyi nagy mozgásigényű gyereket egy ekkora helyre zsúfolni).
Az udvaron nagyon jót játszottunk, mert tanítottam egy újfajta kidobójátékot a fiúknak (aztán mindig cserélődtek a játékosok, aki megunta, az kiállt).
Az ebédelés kicsit hangosan zajlott, sajnos már megszokják, hogy nagy az alapzaj és nagy hangon beszélnek, hogy hallják egymást. Hihetetlen mennyiségű grízes tészta fogyott el, pedig a szomszéd kiscsoport maradékát is megkaptuk.
Ebéd után fogat mostunk (volt aki kétszer állt sorba az eper ízű fogkrémért és nem vettem észre!), aztán lefekvéshez készülődtünk. Az egyik kislány a takaró alá bújva sikítozott, a másik az ágy alatt ágyazott meg magának. A többiek viszonylag csendben várták a mesét. Amikor elcsendesedtek és elkezdődött a mese, én kimentem ebédelni (hogy ez miért így van, az hosszú történet). Jó volt egy kicsit a csendes konyhában ülni. Mire visszaértem, pont véget ért a mese, így segíthettem álomba simogatni a sikongatós kislányt, a szemüveges kisfiút, a köhögőset, azt, akinek a lába fáj, akinek az anyukája hiányzik....amíg el nem aludtak.
Ilyenkor halkan megpróbáljuk megbeszélni a nélkülözhetetlen dolgokat (máskor egyszerűen nincs idő!), megírjuk a naplót, a fejlesztési tervet, a hiányzási naplót + ma még kifúrtam egy csomó gesztenyét is. Mire elindultam haza, elkezdtek ébredezni a gyerekek. Estig még sokszor eszembe jutottak, főleg a szemüveges fiúcska.
Folyt.köv.
0 megjegyzés